Az autóban ülve figyeltem a vihart. Verte a szélvédőt hihetlen erővel. Mégis semmi bajom nem lett. Mások a buszmegállóban álltak. Láttam az arcukon, hogy mennek az általuk utált munkahelyre. Ez rá van írva az arcokra. Álltam a kocsival a piros lámpánál, mint Clint Eastwood a Szív hídjai film bizonyos jelenetében amikor a szerelmére vár és a visszapillantóba néztem.
Eszembe jutott az egyik legszörnyűbb esős nap amit az életemben megéltem. A hadseregben történt. 1998 szeptember 15-én. Egész napos harcászatra vittek ki minket a közeli dombságba. Reggel hatkor a menzán kemény tojást adtak, aminek zöld volt a közepe és ezért senkinek nem volt kedve megenni. Aki ügyesebb volt felmarkolt egy tepertős pogácsát és azt zsebre vágva ült föl a MAN teherautó jéghideg platójára. Ömlött az eső mintha dézsából öntenék. Én biztos voltam benne, hogy lefújják a harcászatot, mert ilyen időben gyakorolni a lövészárok ásást, meg a kúszást nem volt épelméjű dolog. De nem fújták le. Talán azért nem, hogy megélhessem életem egyik legrosszabb napját. Körülbelül hat fok lehetett, de mínusz 10-nek érződött, mert a szél is fújt, és az eső egy perc alatt átáztatta mindenki ruháját. Már hét felé „gyalásóval” (a gyalogsági ásó rövidítése) nekiestünk, hogy lövészárkokat ássunk. 
Szívattak minket ezerrel a tizedesek. Egyetemi előfelvettként a feletteseink nem kedveltek minket. Az ő polgári szakmáik olyanok voltak mint traktoros meg gyári raktáros. Nem tetszett nekik, hogy mi úgymond a műveltebb városi kategóriából származunk. Élvezkedtek, amikor valakire ráparancsolva átkúszathatták a sáron és pocsolyán. Most ők parancsoltak. Nesztek értelmiségi ficsúrok! Át a pocsolyán! Ez garancia volt arra, hogy felfázzon az illető. Nem volt mese, nem lehetett kikerülni a pocsolyát, azon kellett átkúszni hangos otromba és trágár vezényszavak közepette.
Egy órán belül már úgy úsztunk a sárban, hogy nem volt lehetőség olyan helyre nyúlni, ami tiszta lenne. Mindenhol sár és nyirkos hideg. Az éhség is mardosott, mert gyakorlatilag senki sem tudott tisztességesen reggelizni. Két óra lövészárokban való „fülelés” következett, ahol szó szerint sz…rá fagytunk, és mindenki már csak arra várt, hogy mikor érkezik meg a megmentő ebéd. Két órakor bejelentették, hogy „kilőtték az ebédet szállító teherautót”, és négy óra volt mire megérkezett az a sólet, ami életem egyik legemlékezetesebb ebédje azóta is. A csajkát amit egész nap magunkon cipeltünk a kúszás-mászáskor ujjnyi sár borította, ebbe szedték a sóletet, volt aki pocsolyába mosta meg, hogy akkor talán ehetőbb lesz a kaja. Ropogott a homok a fogam között ahogy a kanállal ettem, de mégis fenomenálisnak éreztem az ízét. Talán Monte Christo grófja meg Pillangó evett hasonlóan jóízűeket annak idején, gondoltam magamban.
Az eső nem állt el. Egész nap esett, ha nem is a reggeli ömlő intenzitással, hanem a csendes nyugodt áztató üzemmódban, de esett. Tizedeseink szívattak. Lila volt a szánk. Volt akit a hideg rázott. Ültünk a lövészárokban újra és még nem is mozoghattunk. Az estének le kellett szállnia, hogy az esti kúszásos-mászásos részt is megélhessük, eddigre már mindenki elkönyvelte, hogy vesemedencegyulladás, tüdőgyulladás és hasonló felfázások várnak ránk a következő napokon. Az ígéret az volt, hogy ha beérünk vissza a laktanyába forró fürdő vár. Hát nem várt. Hideg csapvízben mostuk le magunkról a szutykot, mikor este 11-re hazaértünk életem legemlékezetesebb esős napjáról.
Ahogy a visszapillantóból felmerengett ez az élmény azt gondoltam milyen jó hogy nem vagyunk ma ilyen helyzetben. Nem szívathatnak főnökök, nem áztathat az eső mert védelmet élvezünk. Végigsimítottam a kocsim ülésének vajbőr borításán, és a műszerfalon a faberakást is megtapogattam. Mmmmm. Jóleső érzés volt. Az eső csak verte és verte a szélvédőt dühödten. Úgy tűnt, hogy nagyon próbálkozik, hogy sikerüljön eláztatni, de hiába. Védőpajzs vett körül.
Hazaérve begyújtottam a szaunát és beültem, hogy teljes győzelmet arathassak a vihar felett. Miközben olvastam a könyvet Maxwell Maltz tollából rádöbbentem, hogy ez az egész egy szimbolikus történet is lehet. A vihar, ami tudom, hogy életem egyik olyan élményét adta, ami elől világéletemben szökni próbáltam, ma már nem tud legyőzni. Megteremtettem a védelmemet. 
Az élet viharai sem ráznak meg, mert van egy biztos pont az életemben ami védőhálót nyújt. Az MLM vállalkozásom, ahol jó emberekkel úgy tudok együttműködni, hogy nekik is megteremtjük a védőernyőt a pénzügyi viharok elől vagy a zsarnoki főnök aljas húzásait tudják éppen kivédeni úgy, hogy nem kell többé bejárniuk a munkahelyre.
Ma már szeretem az esőt. Megteremtettem a védőernyőmet. Vajon Te még ki vagy téve az élet viharainak, vagy már Te is biztonságban vagy egy ernyő alatt? Ne habozz, teremtsd meg a biztonságodat az MLM-mel. Jobb a szaunából nézni a szakadó esőt, mint a buszmegállóban állni, hogy bejuss arra a munkahelyre ahol a főnököd újra szekírozhat. A Te döntésed.
